Az még valahogy rendben is volna, hogy a szolgáltató profitot akar. Ha tetszik, ha nem, abból él.

Ez azonban nem jelentheti azt, hogy gátlástalanul szabja meg az árat. Sokan egybõl Adam Smith-re mutogatnak, meg az õ híres közgazdaságtani elméletére a piac szabad kezérõl. Ha valakinek hirtelen nem jutna eszébe, annak hadd mondjam el az elmélet lényegét: ne avatkozzunk a piac dolgaiba, se a keresletbe, se a kínálatba, se az árakba, a piac úgyis eldönt mindent. Aki versenyképes árut kínál, versenyképes áron, az megmarad, a többi csõdbe megy. Ez az elmélet azonban egy szintén régi találmányon szokott megbillenni, amit úgy hívnak, hogy „árkartell”. Ez bizony egy igen csúnya dolog, mert a szolgáltatók, ahelyett, hogy kegyeinkért versengenének, szépen csendben hozzáigazítják egymáshoz az árat. Mi pedig hiába keresgéljük nagyítóval a Versenyt, az bizony érdeklõdés hiányában elmaradt. Ez a kartell csak a legritkább esetben alakul ki elõzetes megbeszélés alapján. Helyette megnézik egymás árait: ha neki magasabb, én is emelek, mert bolond leszek olcsóbban dolgozni, ha drágábban is lehet! Aztán ugyanez fordítva is megtörténik, a konkurencia észreveszi, hogy a többiek már ugyanolyan áron dolgoznak, mint õ. No de õ sokkal többet/jobban/szebben/stb. dolgozik, akkor jogos, hogy többet is keressen a munkájával! Ekkor õ is emel, amit majd újból követnek a többiek. És ez így megy, egymás után, körbe-körbe, amíg az ügyfél egyszercsak gondol egy merészet, és nem rendeli meg a horribilis árú szolgáltatást. Inkább a nagybácsi kezébe nyomja a kamerát, az unokabáty lehet a sofõr, nagymaminak meg ott van naftalinban a szép retró-menyasszonyi ruhája.

A szolgáltatók azzal védekeznek, hogy jó-jó, lehet csináld magad mozgalomban, kalákában is összegründolni egy esküvõt, de az mégsem lesz olyan. Ilyenkor lehet elõvenni a Szakértelem nevû ütõlapot, ami általában mindent visz. Minden valamirevaló menyasszony megszeppen, amikor a szolgáltató kissé fölényesen megcsóválja a fejét, széttárja a karját, mondván, ja kérem, a minõségnek ára van! Ezzel magam is szívesen egyetértek. Ám két probléma szokott felmerülni: az egyik az elõbb már említett ár, a másik pedig maga a minõség. Az esküvõi szolgáltatók egy része, finoman szólva, nem sokat kockáztat azzal, ha nem a legjobbat nyújtja. Szerencsés esetben az ifjú párnak nem kell többet keresztül mennie a „Szervezzünk esküvõt!” címû túlélõ-shown. Az esküvõi szolgáltatók tehát nem a visszatérõ jó ügyfelekre építik üzletüket. Ha csapnivalók voltak, akkor maximum azt kockáztatják, hogy az elégedetlen pár nem ajánlja majd õket ismerõseinek. Ráadásul, ha a lázongó pár olyan internetes fórumon szeretné kiadni dühét, ami valamilyen üzleti kapcsolatban áll a kifogásolt szolgáltatóval, akkor a fiatalok számíthatnak rá, hogy elégedetlen hozzászólásaikat hamar kimoderálják.

Tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy a nem is kevés pénzünkért majd valódi nívós szolgáltatást kapunk. Ha minden lehetséges szolgáltatót le szeretnénk ellenõrizni, ki akarnánk próbálni, egy élet is kevés lenne. Az, hogy egy étteremben eddig mindig finomat fõztek, még nem garantálja, hogy egy esküvõi vacsorát is jól le tudnak bonyolítani. Az emberek nagy részének nincs szeme ahhoz, hogy különbséget tegyen jó és rossz fotó vagy videó között. Honnan is tudnánk, hiszen sohasem tanították nekünk, és a bennünket körbevevõ képi világ is fájdalmasan primitív. Akinek nem elég kiterjedt a rokonsága, az nem jár minden héten lagziba, nem tehet szert személyes tapasztalatokra az esküvõi szolgáltatókkal kapcsolatban. Nekik jelenthet óriási segítséget, ha ügyüket, az egész esküvõ megszervezését egy szakavatott, tapasztalt, nagy kapcsolati tõkével rendelkezõ esküvõszervezõre bízzák. Már csak az az egyetlen kérdés maradt: Hol találnak ilyet?!

A következõ részben körülnézünk az esküvõszervezõk házatáján, megpróbáljuk megtudni, hogyan mûködik ez a piac, és azt is, hogyan mûködhetne jobban.