elébb ez egyik, majd a másik oldalára estünk annak a bizonyos lónak, majd a végén, visszanyerve józanságunkat, megtaláltuk a közepét.

Ezen a téren végre nyeregben vagyunk. Aki akarja, az megteheti.

Akinek fontos, az élhet vele. A trend fuvallata már más felé sodorja azokat, akik kényszeresen meg akarnak felelni a különféle elvárásoknak.

Az egyházi esküvõk külsõ megjelenésükben igen változatosak. Mint mi ahogy mi emberek is igen sokfélék vagyunk. Ma már mindenki megtalálhatja azt a vallást, amelyik a szívéhez valamilyen okból közelebb áll, mint a többi. A vallásgyakorlás szabad. És szerencsére a nem-gyakorlás is. Az egyházi esküvõk, éppen úgy, ahogy a vallások is, egy közös gyökérbõl táplálkoznak: a transzcendensben való hithez.

Hogy van egy erõ, hatalom, amely vagy bennünk, vagy rajtunk kívül, de létezik, és segítséget, támaszt jelent. Egy forrás, amibõl erõt meríthetünk, ha úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Ez az erõ, hatalom, Isten megköti, elrendeli vagy megáldja, kinek-kinek hitétõl függõen, a házasságot. Jelentõsen eltérnek a külsõségek, de a lényegük mégis csak egy: ünneppé tenni egy szürke napot, letenni egy újabb jelzõcölöpöt az életben, együtt lenni azokkal, akiket szeretünk, Isten segítségét kérni egy olyan feladat teljesítéséhez, ami bizony embert próbáló. Nem hiszem, hogy van olyan naiv jegyespár, aki azt gondolja, hogy elkövetkezendõ életük legnehezebb próbatétele az esküvõ megszervezése, s ha ezen túl lesznek, akkor jönnek a mézes- évek. Ez olyan lenne, mintha azt gondolnánk, hogy a gyermekvállalás legnehezebb része a gyermek megszülése. Pedig hát…. A késõbbi gondok megoldásához ma már igen kevés segítséget kapnak a párok, és a legnagyobb baj az, hogy gondból bizony egyre több van.

A külön élõ generációk már nem látnak bele egymás életébe, nem tudják figyelemmel kísérni egymás problémáit. Sokan azt gondolják, hogy ez nagyszerû, ám a sok kellemetlenség mellett egy sor olyan dologról is lemondtunk ezzel, amelyek megkönnyítenék az életünket. Ugye elég, ha csak párat említek közülük: a háztartás terheinek megosztása, gyermeknevelés, emberi kapcsolat. Persze, jogos a felháborodott kérdés: éltem én már együtt az anyósommal?  Maradjunk annyiban, hogy egy, a jelenleginél normálisabb világról álmodozom, ahol nem csak elviselni lehet az együttélést, hanem szeretni is. Az amúgy sem rózsás helyzetet tovább rontja, hogy a házasfeleknek segítség nélkül kell meglelniük a helyüket a felborult családi szereposztásban. Az egyházi esküvõ nem csak magát a szertartást jelenti, hanem egy lelki, szellemi többletet, amely felvértezi a párokat a jövõ nehézségeivel szemben. Nem csak két ember eggyé válását szimbolizálja, hanem e párnak a közösséghez  és Istenhez való tartozását. Üzenet  megnyugtatóan egyszerû: Ne félj, nem vagy egyedül!