Mostanában elgondolkodom. Ahogy körülnézek a baráti körömben, ahogy hallgatom az osztálytalálkozónkon egybegyûlt egykori kedves társak beszámolóit, megdöbbenek és elgondolkodom.

Korábban arról beszélgettünk, ki hová ment továbbtanulni, mivel szeretne foglalkozni, van e barátja vagy barátnõje. Most eljegyzésrõl, võlegényrõl, házasságról, férjrõl, gyerekekrõl esik szó. Mindez ugyanabban a társaságban öt év elteltével.

Mintha kimaradt volna egy fejezet
Lassan tudatosulni kezd bennem, hogy már régen nem a gondtalan bulizós huszonévesek körébe tartozunk. Ejha! A harminc van már közelebb, nem a húsz. Nem mintha baj lenne, csak furcsa érzés. Mintha kimaradt volna egy fejezet. Az a fejezet, amikor észreveszem, hogy felnõttek vagyunk és igen a lányok manapság ezidõtájt szoktak férjhez menni.
Ezek szerint tehát rendjén van, ha a körülöttem élõk közül sokan házasodnak vagy házasodtak.

Nem a véletlen mûve
Mégis furcsa érzés, ha a szupermarketben összefutok egykori padtársammal, akivel csintalanul vihorásztunk nemrégiben az osztályteremben és most nagy pocakkal megáldva áll elõttem boldog és kiegyensúlyozott kismamaként. Egészen más témákról beszélgettünk. És valahogy nem is esik nehezemre. Talán mégsem maradtam le semmirõl.

De még mindig rácsodálkozom, mennyire különbözhetnek az egyes emberi sorsok. Mindenki járja a maga útját, majd az utak - ha szerencsések vagyunk - néha összetalálkoznak.

Látva egy másik életet feltehetjük a kérdést, vajon melyikünk jár jobban, ki cselekszik helyesen? Nincs válasz és a kérdést sem érdemes feltennünk. Aki hamarabb találkozik élete párjával, egy percig se habozzon, hogy túl fiatalon házasodik. Nincs olyan, hogy túl fiatal vagy túl idõs. Akkor kell megtenni, amikor elérkezettnek látjuk az idõt.

Aki viszont még nem találta meg leendõ kedvesét, egy percig se eressze búnak a fejét. Így van ez rendjén. Nem azért mondom ezt, mert beletörõdni egyszerûbb, hanem mert hiszek abban (talán túl naivan, elismerem), hogy nem a véletlenek irányítják az életünket.