Bármilyen hihetetlen, a közös élet nem áll meg az Esküvõ napján. Sõt akkor kezdõdik csak igazán. Pedig az amerikai filmeken olyan megnyugtató látni a boldog csók utáni Happy End feliratot. Ahogy távolodik az esküvõ napja, úgy lesz egyre természetesebb állapot a házasság, és az ember lánya (mármint én) hamar ráeszmél, hogy az élet egy férj mellett (sem) fenékig tejfel. Bizony, jönnek a hétköznapok, s velük együtt a hétköznapi gondok és konfliktusok. Majd szerencsés esetben a felismerés is megérkezik: ez így van rendjén. Ebben segít nekünk Dr. Kardos Ferenc szakpszichológus, a Párkapcsolat Konfliktuskezelõ Magazin szerkesztõbizottságának elnöke, az Erzsébetvárosi Nevelési Tanácsadó igazgatója. A Kapcsolat Alapítvány kuratóriumának elnökeként részt vesz az úgy nevezett mediátorok, vagyis semleges közvetítõk képzésében, akik a családi konfliktusok, elromlott szülõ-gyermek kapcsolatok résztvevõinek segítenek abban, hogy újra szót értsenek egymással.

- Szeretjük azt gondolni, hogy különféle kapcsolataink akkor igazán jók, ha nincsenek bennük konfliktusok. Ön pedig azt írja a Párkapcsolat Magazin egyik cikkében, hogy a konfliktusok kapcsolataink teljesen normális velejárói. Akkor miért félünk tõlük annyira?

- Általános nézet, hogy a konfliktus megjelenése problémát okoz, vagy jelez egy kapcsoltban. Pedig minden emberi kapcsolat normális és természetes velejárója. Hiszen különbözõek vagyunk, eltérõek az igényeink. Meg kell tudnunk fogalmazni elvárásainkat, véleményünket, és el kell fogadnunk, hogy a másik ember máshogy látja a világot. Ez pedig óhatatlanul konfliktushoz vezet. A baj tehát nem a konfliktusok létével van, hanem azokkal a megoldási módszerekkel, amiket sokan alkalmazni próbálnak.  Idegesek, dühösek lesznek, vitatkoznak, ellenségnek tekintik a másikat, pusztán azért, mert más véleményen van. Pedig a sajátunktól eltérõ nézetet, véleményt értékesnek és fontosnak kéne tartanunk, mert egyfajta tükröt tart elénk, amiben magunkat és a kapcsolatot is szemlélhetnénk. Nem ugyanazt szajkózza, mint mi magunk, más szempontot visz a kérdés megítélésébe, ezzel segítve a kapcsolat és ezzel együtt a benne szereplõk fejlõdését.

- Vannak olyan területei az életnek, amiben mégis fontos, hogy egy véleményen legyenek a partnerek?

- Igen. Az alapok. Ilyenek például a gyereknevelési elvek, az alapvetõ értékrendek. Nem lehet egy életen keresztül ezekkel harcban állni. De igazából mindig az a fontos, hogy hogyan mondjuk ki ezeket az eltérõ véleményeket. Amikor "TE"-vel kezdõdik egy mondat, akkor abból az derülhet csak ki, hogy milyennek látom a partnert, az egész személyiségét. De ez nem árul el semmit arról, hogy mit kéne helyette tennie, hogyan kéne viselkednie, pontosabban, hogy NEKEM mik az igényeim, mit szeretnék elérni, mi az, ami rosszul esik, ami zavar. A RÁM ható dolgokat kell ilyenkor elmondani. Ennek viszont természetesen az az alapja, hogy beszélgessenek egymással az emberek. Ha cédulákon üzengetünk, vagy futtában, bevásárlás közben váltunk pár szót, akkor csak gyülemlik a feszültség, majd a legváratlanabb pillanatban egy apróságnak tûnõ dolgon fog kibukni, aránytalanul nagy reakciót kiváltva. Folyamatosan kéne kommunikálni, és akkor elkerülhetõek lennének a mindkét felet felõrlõ viszályok.

- Visszatérve egy kicsit ahhoz a bizonyos tükörhöz, amit a partnerünk tarthat elénk, és persze mi magunk is a partnerünk elé. Meddig tekinthetjük építõnek, normálisnak a partnerünktõl kapott kritikát?

- Nagyon fontos, hogy ebben is vannak határok, amiken, ha átlépünk, már gyakran nincs is visszaút a kapcsolatba. Ezeket a határokat általában válás elõtt szokták feszegetni a viszályban lévõ felek. Nem illethetjük kritikával az egész személyiséget, hiszen ez azt jelentené, hogy magát az egész embert tartjuk elfogadhatatlannak. Nem kérdõjelezhetjük meg az intelligenciáját, az erkölcsiségét, a családjához fûzõdõ viszonyát, a külalakját. Ellenben megfelelõ módon megfogalmazva kritizálhatjuk viselkedésének egyes elemeit.

- Ez egy kicsit a Gordon-módszerhez hasonlít. Õ is a jól megfogalmazott Én-üzeneteket tartja a megoldás kulcsának.

- Abból a szempontból mindenképpen hasonló, hogy a problémák megoldásához szerintünk is nyitottságra, empátiára van szükség. Mint korábban említettem, nem elegendõ azt mondani, hogy ezt vagy azt rosszul csinálod. Meg kell mondani azt is, hogy hogyan lehet jól csinálni. Megmondhatom, ha engem bizonyos dolgok zavarnak a kapcsolatunkban. De azt akkor úgy kell megfogalmaznom, hogy a másikat ne sértsem meg, különben eleve lehetetlenné válik a probléma megoldása.

- Hagynak az emberek elég idõt maguknak arra, hogy társukat megismerjék, vagy túl korán vállalják a házasság kötelékét?

- Szerintem túlságosan rövid ideig járnak együtt a párok. Ahhoz, hogy egy embert alaposan megismerjünk, legalább egy év szükséges. Ennyi idõ alatt valószínûleg többféle szituációban láthatjuk a viselkedését, reakcióit. Jó alkalmat ad a megismerésre egy közös kenutúra, kirándulás, vagy bármi, ahol a hétköznapi, megszokottól eltérõ problémák vetõdhetnek fel: hogyan lehet vele együtt tervezni, hogyan reagál nem várt, nehéz helyzetekben, hogyan tud segíteni, ha a társa, vagy a barátai bajba jutnak. Meg kell ismerni a társaságát, a barátait, a rokonságát. Ehhez idõ kell, s rövid idõ alatt csak a felszínig juthatunk el, csak azt láthatjuk, amit esetleg õ maga meg akar mutatni, el akar hitetni magáról. Az ismerkedés idõszakában az ember ösztönösen mutat magáról egyfajta kedvezõ képet, azt azonban hosszútávon, évekig csak akkor lehet fenntartani, ha annak van valóságalapja.

Linkajánló:

Dr. Kardos Ferenc: A kapcsolatot ápolni, a viszályt kezelni kell - Válás, párválasztás, konfliktusok (Párkapcsolat Konfliktuskezelõ Magazin)

www.pkm.hu/kapcs.htm
www.mediacio.lap.hu
www.kapcsolatalapítvany.hu