Az egyik nõi magazin fórumában olvastam a következõ címet: "2010-es esküvõre készülök." És nagyon félek, hogy már most elkéstem a szervezéssel. Nem hittem a szememnek, ezért egybõl megnéztem a topikot. Számomra, és a legtöbb olvasó számára azonnal kiderült, hogy ez egy vicc. Késõbb a téma indítója is megjelent, és elárulta, csak fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy sokan bizony túlzásba esnek a nagy nap tervezgetésénél. Hogy milyen sokan, az abból is kiderült, ahogy néhányan reagáltak: teljes komolysággal mérték ki az észt, adták a jobbnál jobb tanácsokat, tippeket.

A menyasszonyok többsége valóban mindent megtesz azért, hogy az esküvõje tökéletes legyen. Ezért mind anyagilag, mint pszichésen erõn felül teljesítenek. Ennek több oka is lehet. Van, aki tényleg babonásan hisz abban, hogy ami tökéletesen kezdõdik, az csakis jól folytatódhat. Van, aki meg akarja mutatni a világnak (rokonoknak, barátoknak, rosszabb esetben ellenségeknek), hogy õ bizony sokkal többet engedhet meg magának, mint például a szomszédja. Olyan is akad, aki családi nyomásra vállal többet, mint amennyi ténylegesen indokolt lenne. És persze a legtöbben kislánykoruk óta hergelik magukat az esküvõre. Egyszer szívesen beszélnék egy olyan nõvel, aki ezt komolyan mondja. Ha van köztetek ilyen, kedves olvasók, akkor örömmel várom észrevételeiteket, mert egyszerûen elképzelni sem tudom, milyen lehet egy ilyen álmodozás. Én is ábrándoztam, de nekem a ceremóniánál sokkal fontosabb volt, hogy azt a Férfit képzeljem el, aki majd a férjem, gyermekeim apja lesz.

Ilyenkor egy barátságos otthont láttam, ami kísértetiesen hasonlított szüleim lakására. Igaz, amerikai hatásra már belecsempészõdött egy kandalló is. Sok könyv, sok gyerek és - nem tudom, miért pont - magas nyakú pulcsit viselõ férfi. Õt csak homályos láttam, mert lánykoromban nem voltam egy finnyás típus: nem volt olyan filmszínész, akibe ne lettem volna szerelmes, lett légyen az szõke, barna, fekete, magas, netán alacsony. Azt azonban biztosan tudtam, hogy milyen legyen a lelke. Ezt talán nem kell nagyon ragoznom, nincs olyan nõ, aki egy verekedõs, ordenáré, link bunkóról álmodozna. Hát én sem. Figyelmes, kedves, érzékeny, mégis férfias, mer döntéseket hozni, ráadásul jókat, a gyerekeket szereti, értem pedig legyõzi a világ összes sárkányát. Ezt én mind-mind szépen elképzeltem, de esküvõt, fehérruhát, templomot... Soha.

Az ésszerû tervezés persze elengedhetetlen. Nincs rosszabb, mint a fejetlen kapkodás. De tapasztalatból tudom, hogy ha egy eseményt nem sikerül a helyén kezelni, akkor abból így is, úgy is káosz lesz. Az esküvõben nem az a szép, hogy külsõségeiben tökéletes. Miért is várjuk el magunktól? Úgy akarunk viselkedni hófehér ruhánkban, mintha az angol királyi család sarjai lennénk, és az etikettet az anyatejjel szívtuk volna magunkba. A sok szervezkedéssel gyakran azt érik el, hogy az egész esemény túlnõ önmagán. Ekkor a szereplõk idegesek, feszültek lesznek, tényleg szereplõvé válnak, egy színházi elõadást játszanak el, inkább rosszul, mint jól. A mozdulatok mesterkéltté, esetlenné, a szavak falsul csengõvé válnak. Egy egyszerû példa: a templomi fogadalom. Miért a papnak mondják, hogy holtodiglan-holtomiglan? Miért nem mernek egymás szemébe nézni? A legtöbb pár, érezve, hogy egy hétköznapitól nagyon eltérõ, zavarbaejtõ szerepbe került, úgy mondja el a fogadalmat, hogy közben nem bír szemkontaktust tartani társával. Félrefordul, a papot nézi, és közben nem a boldog házasságért imádkozik, hanem azért, nehogy elrontsa a szöveget.

Hogy miért feszegetem ezt a kérdést ennyit? Mert úgy látom, hogy egyre több és több vámszedõ akaszkodik azoknak a nyakába, akik ezt hagyják, rosszabb esetben egyenesen kívánják. Ezek a vámszedõk nem kiszolgálják, sokkal inkább generálják az egyre extrább és extrémebb igényeket. A fogyasztói társadalom alaptézisére építik fel marketing-kampányukat: igyekeznek elhitetni velünk, hogy a boldogság egyetlen biztos receptje a szükségesnél magasabb szinten tartott fogyasztás. Már régen elveszett az a bizonyos ár/érték-arány; a szolgáltatások, termékek árát sokkal inkább a szolgáltatók, gyártók piaci pozícióik határozzák meg. Az élet minden területén megfigyelhetõ, hogy a társadalmi presztízst nem feltétlenül az egyén teljesítménye határozza meg, hanem a fogyasztása. Magyarul: hiába dolgozik valaki 12-14 órákat, ha utána a fizetésébõl nem tud a Gundelban megvacsorázni, hanem csak otthoni rántott húsra (se) jut belõle. Sokan tapasztalják, hogy hiába dolgoznak látástól vakulásig, nem jutnak egyrõl a kettõre.

Márpedig ebbe a helyzetbe bizony sokan rokkantak már bele, elõbb csak lelkileg, késõbb esetleg fizikailag is. És akkor jön az esküvõ, ami valóban az egyik legszebb ünnepünk. Lehetne. Ha tudnánk még ünnepelni. A lelkünk felkészítése helyett azonban megelégszünk a frizuránk rendbetételével, és a francia mûköröm hibátlan felépítésével. Sok menyasszony már nem is boldog izgalommal, hanem feszült várakozással tekint az esküvõ napjára. Mire odajut, hogy ünnepeljen, addigra ideges, hullafáradt, kedvtelen. De a méregdrága, márkás ruha tökéletesen áll, a divatos cukrászdából hozatott torta is a legszebb, a székszoknyákban pedig egy párizsi elitétterem vezetõje sem találna kivetni valót! Azonban bármilyen profi videóst és fotóst találtak is ezek a menyasszonyok, bizony a fáradtság és a feszültség visszaköszön majd a legtöbb felvételen. Arról nem is beszélve, hogy a tökéletesség látszatának megõrzése nagy önfegyelmet kíván. A menyasszony nem viselkedhet undokul, hisztisen a vendégekkel. Így sokszor pont azokon csattan végül az ostor, akik a legközelebb állnak hozzá: az örömanyán, és a võlegényen.

Tanulság? Számomra egyértelmû. Kedves menyasszonyok: maradjatok józanok...