| Március idusán | | Print | |
| írta N. Kökény Dóra | |
| 2009. Március 10. | |
|
1989-ben, a rendszerváltás tavaszán bizony még kunszt volt kimenni
a Petõfi térre. Egy évvel elõtte csúnya tömegoszlatásban volt része a
rendszerváltást sürgetõ ellenzéknek. „Felelõtlen” apám mégis kivitt
magával, hogy az akkoriban még csak gyengén fújdogáló Változás Szelébõl
szippanthasson egyet bakfis leánykája is. Amit ott láttam, azt sosem
felejtem el: a méltóságteljes tömeg egyetlen, erõs hangban összeforrva
énekelte a forradalmi dalokat. A rendõrök félrehúzódva figyelték az
embereket, és az egymást váltó szónokokat. Az elnyomást már csak a
hangszórók képviselték: eszméletlen hangerõvel dübörgött belõlük a
Radetzky-mars, így próbálták elnyomni a tömeg énekét. Sikertelenül.
Ott, akkor még mindenki egyet akart. Demokráciában, szabadon élni. Az
élet azóta bebizonyította, hogy e fogalmak nem ugyanazt jelentik az
egyes emberek számára. Hogy kinek mi a fontos bennük, vagy helyettük,
azzal most nem foglalkozunk, egy esküvõi magazinnak nem feladata
politikai kérdésekben állást foglalni. Az azonban biztos, hogy
újságíróként felelõtlenség lenne úgy tenni, mintha az idei március is
csak egy lenne a többi között, s lelkesen felsorolni az aznapi
programokat. Nemzeti ünnepeink mögül lassan kikopik az eredeti üzenet
és tartalom, és feltöltõdnek az aktuálpolitika lózungjaival és agymosó
szövegeivel. Maléter Pál Petõfivel együtt mehet a levesbe, itt mindenki
úgyis csak a maga igazát hajtogatja szüntelen. Persze
idén is minden megy majd a maga rendje szerint. Felvonják a lobogót,
csak éppen az Államfõ nem lesz ott a Kossuth téren. Igaza van, végülis
nem neki kell felhúznia… Lesz múzeumkerti ünnepség is, de félõ, hogy a
történelmi játszóház térben kibõvül, és néhányan elõ akarják majd adni
a „Hart háborúját” is. Lesz feldíszített Lánchíd, de a jelek szerint az
Erzsébet-híd is stratégiai fontosságú hellyé válik lassan. Mindenki
fogadkozik, hogy az õ hívei bizony jámborabbak lesznek, mint egy csapat
ministránsfiú, a rohamosztagosok pedig nyugodtan maradjanak otthon, nem
lesz rájuk szükség. Ezt a rendõri vezetõk kicsit kétkedve fogadták, és
helyette inkább azt találták ki, hogy mi lenne, ha a rendõrök nem
férccérnával varrnák fel az azonosítót, és kivételesen inkább a lábakra
céloznának a gumilövedékekkel. „A béke méhe zöngene…”Egyszer
talán eljön az a március, amikor a gyerekkel itthon kis zászlót
ragasztunk, majd békésen sétálgatunk a belvárosban. Iszunk egy üdítõt
az egyik csendes kávéházban, sorban állunk kicsit a Múzeumkertben, hogy
odaférjünk a kézmûves asztalokhoz. Beszélgetünk a szabadságharcról, a
huszárokról, Petõfirõl, a pesti forradalomról és arról, hogy miért
fontos a múltra emlékezni, hogy valójában mit is jelentenek a nemzeti
ünnepek. És közben nem sandítok majd jobbra-balra, hogy kockakõ talál-e
fejbe, vagy gumilövedék, és nem kell a gyereknek megmagyaráznom, hogy
hogyan kerül a negyvennyolcas huszárok közé Juden raus! feliratú fekete
dzsekit viselõ, kopasz férfi. Az a gyerek talán már az unokám lesz, de
én ráérek. Kivárom. |






Persze
idén is minden megy majd a maga rendje szerint. Felvonják a lobogót,
csak éppen az Államfõ nem lesz ott a Kossuth téren. Igaza van, végülis
nem neki kell felhúznia… Lesz múzeumkerti ünnepség is, de félõ, hogy a
történelmi játszóház térben kibõvül, és néhányan elõ akarják majd adni
a „Hart háborúját” is. Lesz feldíszített Lánchíd, de a jelek szerint az
Erzsébet-híd is stratégiai fontosságú hellyé válik lassan. Mindenki
fogadkozik, hogy az õ hívei bizony jámborabbak lesznek, mint egy csapat
ministránsfiú, a rohamosztagosok pedig nyugodtan maradjanak otthon, nem
lesz rájuk szükség. Ezt a rendõri vezetõk kicsit kétkedve fogadták, és
helyette inkább azt találták ki, hogy mi lenne, ha a rendõrök nem
férccérnával varrnák fel az azonosítót, és kivételesen inkább a lábakra
céloznának a gumilövedékekkel. „A béke méhe zöngene…”




