Sok minden megváltozott azóta, hogy 1612-ben Thurzó Borbála megülte menyegzõjét. Például a „nagyszabású esküvõ” fogalma is, ha bepillantunk az akkori lakodalmi menüsor alapanyagainak leltárába: „…40 ökröt, 19 bikát és tehenet, 140 borjút, 350 bárányt, 200 disznót és malaczot, 16 egész szalonnát, szarvast, vaddisznót, mennyit az Isten adni fog, 30 darab bölényt, 30 õzet, 200 nyulat, 600 császármadarat és fogolyt, 400 ludat, 400 kappant, 1000 tyúkot, 6000 tojást, 1500 halat, 2500 pisztrángot, 15 rakás potykát, 60 nagyobb, 120 kisebb csukát…” voltak kötelesek 30 falu jobbágyai beszolgáltatni.

Elrabolva vagy eladva, nem mindegy! Nem mindegy?

Nõi szemmel nézve nem sok különbség mutatkozik aközött, hogy az ember lányát elrabolják, vagy eladják, de higgyük el, hogy a társadalom fejlettségének ez is az egyik mutatója volt, valamikor a honfoglalás tájékán. Mert bizony sokáig a rablóházasság divatozott õseinknél, elég, ha Hunor-Magor-féle akciódús és igen férfias lánykérési projektre gondolunk. Aztán a rablók rájöttek, hogy a szeretõ atyák nem is a leányuk elvesztése miatt ontják ki saját és az ellenség vérét, hanem afelett érzett dühükben, hogy elesnek a kalimtól, a nõ vételárától. Így született meg a nõvásár igen európai és modern intézménye. Igaz, ha a rablás kicsit balul sült el, akkor a felbõszült apa legalább a hosszas huza-vona után kialkudott fejváltságra számíthatott, és ezzel az ügy végül mindkét fél számára kielégítõen zárult. A család szegényebb lett ugyan egy lánnyal, de szerencsés esetben nem csak egy harcias fiúval, hanem némi arannyal, prémmel vagy élõ állattal gyarapodott. S hogy a lány mit szólt mindehhez? Na, azt senki sem kérdezte… Késõbbi korokban is még tovább élt a nõrablás szokása. Olyannyira, hogy az ellen folytatott küzdelmekrõl még korabeli törvénykönyveink is beszámolnak. Még a két világháború közötti idõkben is elõfordult, hogy a szegény családok fiataljai a szülõk beleegyezésével megszöktek, majd kis idõ elteltével visszatértek. Ennek bizony komoly anyagi haszna volt, mert ebben az esetben már nem illet nagy lakodalmat csapni, így az örömszülõk rettenetes költségtõl kímélhették meg magukat

Árulkodó szavak - Mennyi az ara ára?

Ugyanerrõl a szép hagyományról árulkodnak nyelvünk bizonyos szavai, kifejezései is. Ezek mögül az idõk folyamán kikopott a tartalom, ám maguk a formák megragadtak. Így beszélhetünk ma is eladó lányról, bár ma már nem szabják meg pontosan az árat, legalábbis Európában. A võ is tartja még magát, ami a vevõ módosult alakja. És bizony a vevõ és a család alkujának nem más volt a tárgya, mint az eladó lány ára, vagyis az ara. Ha a megállapodás megszületik, akkor a lányból menyasszony, menyecske, meny lesz. Amely elnevezések sem emlékeztetnek másra, mint arra töménytelen mennyiségû menyét-prémre, hermelinre, amit a lány szülei kisajtoltak jövendõbeli vejükbõl.

Nem túl bíztató jelenség volt, hogy az eladósorba lépõ lányokat az anyjuk igyekezett kímélni, mondván, legyen pár szép éve, mielõtt férjhez megy. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de van is ebben valami. A fiatal felnõttkor legszebb tulajdonsága a végtelennek hitt szabadság és a lehetõségek kitáruló horizontja. Ezek az illúziók abban a pillanatban törnek össze, amikor az elsõ tányér tíz centivel a fejünk mellett becsapódik a falba. Azonban visszatérve a hagyományokhoz, megállapíthatjuk, hogy sok közülük makacsul tartja magát, pedig ma már nem tudjuk, miért is voltak olyan fontosak egykor. A jegyesség ma is létezõ intézmény, annyiban módosult, hogy ma a fiatalok házasodási szándékát jelzi, míg régebben a két család közötti komoly szerzõdést jelentett, amit tehát kõkemény alkudozás elõzött meg. Az eljegyzés még ma is élõ elnevezése a kézfogó, egyes, kevésbé romantikus, elképzelések szerint ez a név is a megkötött alkut követõ parolára utal. A „jogügylet” szabályos lebonyolítására a násznagyok ügyeltek. Ekkortól már jogilag is elkötelezettek lettek a családok, számottevõ ok nélkül nem volt felbontható a jegyesség. A fiatalok egymásnak jegyajándékot adtak: a leány egy díszes keszkenõt, hímzett võlegényinget, a fiú jegyruhát, jegycsizmát, jegypénzt, ezüstpénzt adott. Ma is megtörténik a jegyváltás, ám a karikagyûrû felhúzását már nem tekintjük egyfajta foglalónak és az eljegyzés felbontása sem ritka esemény.

...És amit már elfelejtettünk...

Ki tudja már, hogy ki volt a gyalogszarka, csoszogó, gügyü, kullogó, gyalogsátán? Pedig fontos szerepet töltött be, hiszen õ volt az a közbenjáró –általában- öregasszony, aki kitudakolta, vajon szívesen látják-e kérõt a lányosháznál. Ha igen, akkor a fiatal kérõ, rokonai társaságában ment el leánynézõbe. De akkor ki is ment háztûznézõbe és kihez? Nos, nem a võlegény a menyasszonyhoz. Éppenséggel pont fordítva, a reménybeli ara két férfi rokona látogatta meg a lelkes ifjút, s ha mindent rendben találtak, akkor lehetett szó a továbbiakról. A móring (Morgengabe) kezdetben azt az ajándékot jelentette, amit a võlegény adott menyasszonyának. A szó jelentése kibõvült, amikor már a menyasszony is kedveskedett ajándékkal võlegényének.

Napjainkban csendes tömegverekedéssé fajulhat a tavaszi-nyári idõpontokért való birkózás az anyakönyvi hivataloknál, éttermeknél. A boldog házasságunk alapja a 30 fokos hõségben elkenõdõ smink, az izzadságfoltos ing és a levegõtlen házasságkötõben ájuldozó nagymamák! Ez személyes tapasztalatom, tényleg bevált, azóta is boldogan élünk, hogy július 22-ei esküvõnkön a tyúkhúslevest is jégkockával kértük. Régen inkább a szüret utáni, tehát késõ õszi, illetve a farsang kezdeti idõszakot részesítették elõnyben, hogy a lakodalom ne dologidõbe essen! Van is ebben valami, mert hát a kapálás meg az aratás mégiscsak elõbbre való, lagzi nélkül lehet élni, étel nélkül kicsit már problémásabb.

Ma már furcsa lenne, ha Isten szolgája azt mondaná a templomi nászra bejelentkezett ifjaknak, hogy elõbb háromszor ki kell hirdetnie a párt. Amikor még a házasságkötés egyetlen hivatalosan elismert formája az egyházi esküvõ volt, nem nagyon volt más lehetõség arra, hogy a pap megállapítsa: „házasságkötésüknek törvényes akadálya nincs”.

Legrégibb lakodalmi emlékünk IV. Béla király fiának, Bélának és Ottó brandenburgi õrgróf leányának, Kunigundának 1264-es esküvõje. Az errõl írt beszámolókban a következõ hagyományról olvashatunk: „…a võlegény, Béla herceg, menyasszonya fejére arany koszorút tett, , amelyet magyar szokás szerint egy fõúr kivont karddal nyomban levett.” Ez a szokás, kedves Hölgyek, már megint nem a mi érdekeinket képviselte! Ugyanis arra volt hivatott az újsütetû feleséget emlékeztetni, hogy szép feje hamar elválik amaz hattyú nyakától, ha netán kifelé próbálna kacsintgatni a házasságból. Bármily szomorú, de tény, hogy ezzel a joggal elsõ királyaink éltek is, szerencsére a késõbbi korokban már csak afféle kedveskedõ szimbólummá vált. Érdekes módon a krónikák elfelejtettek beszámolni arról, hogy vajon a csalfa férj milyen büntetésre számíthatott, ha bemocskolta a házasságot. Netán azért, mert kevésbé súlyos (értsd: semmilyen, illetve: „Ez az fiam, büszke vagyok rád, hogy több asszonyt is boldoggá tudsz tenni!”) megítélés és szankcionálás alá esett volna a házasság férji oldalról való megtörése? Nahát, ki hallott már ilyet?!

A lagzi végén került sor a kontyolóra, amikor az asszonyok maguk közé fogadták az új menyecskét, haját kontyba kötötték és fõkötõt tettek rá. A vacsora utolsó fogása, a kása, feltálalása után a szakácsné kásapénzt szedett: kinyújtott fakanalára tették le a vendégek a kása „árát”.

Az új asszony mindenféle praktikákat vetett be, hogy már jó elõre letisztázza, ki lesz az úr a háznál. Ha a gyûrû a felhúzáskor a menyasszony elsõ ujjpercén megakadt, a võlegény erõsen izzadni kezdett, mert megingott otthoni pozíciója. Trükkösebb arák elõszeretettel görbítették be ujjukat, s ha ez sem segített, akkor nem volt más megoldás: a templomból kifelé menet rá kellett lépnie a férje lábára, így végre biztos lehetett benne, hogy csak ura lesz, parancsolója nem. Az anyós is beszállt a küzdelembe, az ifjú feleség elé egy seprût dobva. Illet ugyanis felkapni és sepregetni vele, hogy lássák, milyen szorgalmas is az új asszonyka.

 ISTENHIT + POGÁNY BABONA = BOLDOG ÉLET?

Láthatjuk tehát, hogy õseinknél a vallásos meggyõzõdés barátain elfér a pogány babonaságok mellett, még akkor is, ha az egyház ezt nem nézte jó szemmel. A boldog élet biztosítékát Isten áldása és a templomküszöb jobb lábbal való átlépésének együttese jelentette. Az emberi lélek olyan sebezhetõ, az élet nagy fordulópontjain pedig még ijesztõbbnek tûnik a változás. Több oldalról is igyekszünk bebiztosítani magunkat, hogy azt érezhessük, nem vagyunk magányosak és kiszolgáltatottak. A népszokások jelentõs része abból az igyekezetbõl fakad, hogy az ember megpróbálja befolyásolni, segítségül hívni a felette álló erõket, ha pedig ez nem megy, legalább elõre megismerje a rá váró jövõt. Hagyományok születnek, élnek századokig, majd átadják helyüket újaknak, s mi, modern emberek elnézõ mosollyal csóváljuk a fejünket, amikor azt olvassuk, hogy a menyasszony viseljen magán valami újat, valami régit és valami kölcsönvettet. Majd egy óvatlan pillanatban az új ruhánk alá felhúzzuk nagymamánktól örökölt csipkeharisnyánkat, és kecsesen bújtatjuk lábunkat a barátnõnktõl kölcsönkért fehér cipellõbe… Biztos, ami biztos!