A kedves anyukának folyton van véleménye és érdekes módon mindig különbözik a miénktõl.

Pedig mi erre elõre felkészültünk. Azt hittük, legalábbis.

Kapcsolatunk elején elõre elhatározzuk, „anyósproblémáink” nekünk biztosan nem lesznek, eleve nem vagyunk olyan összeveszõs természet, eddigi életünk során is mindig mindenkivel megtaláltuk a közös hangot, így lesz hát ez most is.

S ha csak a felszínt nézzük, valóban így van ez most is, ám ha magunkba nézünk, lássuk be, párunk anyukájának jelenlétekor folyamatos feszültség lesz úrrá rajtunk. Úgy érezzük, állandó méregetésnek és vizsgázgatásnak vagyunk kitéve, elég jók leszünk-e kedves kicsi fiuknak, gondoskodunk-e majd róla és helyt állunk-e majd háziasszonyként is.
 
Mi pedig igyekszünk. Tényleg igyekszünk, s a lelkiismeretünk legyen is tiszta, mert a maximumot próbáljuk nyújtani. Ezen van a hangsúly!

Ezért is vagyunk bajban annak megértésével, hogy miért úgy kell mindent csinálnunk, ahogy azt Õ, a kedves mama jónak tartja. Ha mi nem kérjük számon mosogatási technikáját, akkor õ se akarjon minket kisfia ingeinek vasalási módszereire megtanítani.

Mi vagyunk azok, akiket a kisfia társul választott, s ha majd õ elégedetlen lesz valamivel, szólni fog érte, nincs szükség külön közvetítõre.

Pedig Õ csupán jót akar nekünk. S hogy milyen, amikor rosszat akar, ne akarjuk megtudni.

Persze, lehet, hogy üldözési mániánk van és megakedves anyósunk jó szándékú, jóakaratú hozzáállását saját lelki szegénységünk miatt nem tudjuk értékelni. Bocsássanak meg érte! Talán nem vagyunk elég empatikusak, talán tényleg nem.

Sõt, lehet, hogy mi éppen ugyanezeket a „hibákat” fogjuk elkövetni és legalább ennyire nem leszünk mi sem tudatában, mennyire az ellenkezõjét váltjuk ki annak, amit valójában szeretnénk.

Elõfordulhat. De akkor igyekezzünk majd saját átélt pillanatainkra gondolni!

Végül is érthetõ, nem könnyû elengedni egyetlen gyermekünket, még akkor is, ha tudjuk, tökéletes társra lelt. Mert az esetek 99 százalékára ez érvényes, ez a valós ok. Az anya nem képes megengedni a gyermekének, hogy felnõjön, önálló döntéseket hozzon. Saját szerepéhez ragaszkodik.

Próbáljuk meg ezt szem elõtt tartani! Gyûrjük le az elõítéleteinket, mert senki sem indul neki úgy az anyós szerepnek, hogy kibírhatatlan, utálatos, kritizáló vénasszony akar lenni. Hibába esnek, csak úgy, mint mi magunk is, nem egyszer.

Az olyan jellegû megszólalásokat pedig, mint a „látod, én így szoktam…”, a „nem szólok bele, de… „, a „csináld, ahogy akarod, de…” vagy  „a kisfiam úgy szereti, hogy…” engedjük el a fülünk mellett, mert ez az egyetlen túlélési lehetõség.