Ugye ismerõs? Hát persze, a férfiak és az õ hobbijaik, avagy egyenes út a feleségek elsárkányosodásához. Természetesen a nõk hisztijérõl és hárpiaságáról is hõn szeretett lovagjaink tehetnek. Vagy mégsem?

Mi
Gyakran halljuk és gondoljuk, hogy lehet valami a régi közhelyben: nõ és férfi nem ugyanazon faj egyedei, nem is egy bolygóról származnak. Valóban kutatások igazolják a két nem agya közötti eltéréseket, és itt most hagyjuk az éhen halt agyrágóbogarat, a delfinek személyi számát és a sörivás közben „elillanó” agyszövetet is. Mi, nõk egyszerre több dologra tudunk figyelni: egyik kezünkben a csecsemõ, hiszen csak úgy alszik el, ha ringatjuk, másikban a fakanál, mert serceg az olaj, a rántást kavarni kell, fülünkön a telefon, miközben csenget a postás és fütyül a teavíz a tûzhelyen. Mi mégsem zuhanunk össze az információáradat súlya alatt, egyetlen pillanat alatt feláll a fontossági lista, és valahogy minden elintézõdik. Jól és gyakran kommunikálunk, gyakran jobban és fõleg többet, mint azt egyesek szeretnék, a verbalitást szó szerint az anyatejjel szívtuk magunkba, hiszen jó anyánk is nõ volt. Kislány korunktól kezdve arra vagyunk szoktatva, nevelve, hogy az érzelmek kimutatása bizony nagyon is nõies: „Ne bõgj már fiam, nem vagy te pisis kislány!” Kössssz….

Õk
A fiúkat kicsi kortól kezdve átjárja a verseny, a harc szelleme. Ha ez véletlenül nem így lenne, akkor az apukák besegítenek a természetnek: „Védd meg magad! Húzzál be neki egyet, ha piszkál!” A kevésbé harcias gyerek ilyenkor okosan bólogat, majd másnap ismét felmossák vele a folyosót. Aztán mikor nagy lesz, vesz egy hatalmas terepjárót, és azzal bátran letol bárkit az autópályán. Nem is beszélve arról, hogy az anyaméhen belül minden fiúba beültetnek az UFO-k egy biológiai GPS-t, így nagy valószínûséggel olyan városban is könnyûszerrel elnavigálják magukat, ahol életükben sosem jártak. Talán ezzel függ össze a vezetés közbeni térképolvasás képessége. Bezzeg mi nõk: „Na, akkor most íííígy megfordítom a térképet fejjel lefelé, mert akkor most így megyünk, áháááá, most fordulj be jobbra! Õõõõõ… izéééé… balra.” Nagy igazságtalansága a sorsnak, hogy a fiúsan viselkedõ kislányokra apuka még külön büszke is, ellenben a lányosan viselkedõ kisfiúk nem sok jóra számíthatnak. A nemi identitás náluk sokkal szigorúbb elbírálás alá esik, mint a lányoknál. A leszbikus lányok játszadozása szexuálisan vonzó a hetero férfiak szemében, míg ugyanez nem mondható el a meleg férfiakkal kapcsolatosan. A hetero nõk is könnyebben fogadják el a nõi homoszexualitást.

Õk és Mi
Tehát a szerepek már kicsi korban kiosztódnak, a helyes viselkedési mintákat jutalmazza, a helytelent pedig tûzzel-vassal irtja a szülõ. Az eredmény pedig anyuci kicsi fia, és apuci kicsi lánya lesz, akik szerencsés esetben egy csillagfényes augusztusi estén egymásra találnak egy házibulin. A szerelem pedig mindent legyõz – egészen addig, amíg akadályokba nem ütközik. Mert addig-addig járnak együtt a fiatalok, amíg szép lassan elérkeznek a közös lakásba. Ahol az elsõ idilli hónap után a lány majd középen nyomja a fogkrémet, elfelejti kidobni a betétet a kukába, tele lesz a hajával a mosdókagyló, fintorog, ha a Kedves arab szokás szerint jelzi, hogy finom volt a vacsora. A fiú pedig felhajtva hagyja a deszkát, bele sem talál a kagylóba, elkapcsol a Címlapsztoriról, folyton a számítógépet telepíti, naponta kétszer is akár, és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mindig szeretne a haverokkal lógni.

Pedig!
Pedig itt vagyunk mi! Hát kell ennél több? Felháborító, de úgy tûnik: igen. Mint ahogy nekünk is igényünk van másra is: barátnõ, sírós mozi, pletyka, barátnõ, kozmetikus, barátnõ, pletyka….  Jó, rendben, ennyire nem egyszerû a dolog. Mi hajlamosabbak vagyunk, lennénk rácuppanni a szeretett hímnemû lényre, hogy aztán vele testben és lélekben eggyé válva, mintegy totális szimbiózisban éljük együtt tovább az életet. Egy darabig. Aztán a nõk nagy része ugyanúgy besokall kedves párjától, minként a kedves párja õtõle, és szép lassan rájön: van élet a férfin túl is. Ehhez általában pár év házasság szükséges, ami gyakran éppen a fent említett cuppanás miatt nem szokott bekövetkezni, esetleg túl rövid ideig tart szintén emiatt. De ha a dolgok jól alakulnak, akkor egyszer csak nem esünk majd kétségbe, ha pár órát, napot, hetet egyedül (?) kell majd eltöltenünk. Nem a hobbiját kell elfogadni, hanem õt magát. Leszámítva egy-két extrém esetet, ami tényleg nem tolerálható, igenis meg kell tanulnunk elfogadni, hogy mi ketten ugyan egy pár vagyunk, de akkor is két külön ember, önálló felnõtt entitás.

A másik felem?

Az egyik fórumon írta egy nagyon bölcs ember, hogy régen rossz, ha az ember a másik felét akarja a társában megtalálni. Ez ugyanis azt jelenti, hogy õ maga bizony nem egész, hogy pótlásra, támogatásra van szüksége ahhoz, hogy végre kerek legyen. Ahhoz, hogy igazi társra találjunk, és hogy mi magunk is igazi társsá válhassunk, nagyon fontos, hogy kész, egész emberként legyünk benne a kapcsolatban, magabiztosan, öntudatosan és ÉN-tudatosan. A közös élet kezdete nem jelentheti a magánélet végét, arra mindenkinek szüksége van. Nem kell megküzdeni érte, nem jutalom, hanem természetes és normális szükséglet mindkét fél számára. Még akkor is, ha ezt néha nehéz tudomásul venni. De ha kölcsönös az „Élni és élni hagyni” jelszava, akkor sokkal könnyebb belátni, hogy mégiscsak egy fajhoz tartozunk, és megtanulni, hogy az a legjobb, ha mindkét fél a saját pórázát tartja a kezében.