Ha definiálni kéne a megcsalás fogalmát, a legtöbben azt mondanák, hogy „mással (vagyis nem a hivatalos házastárssal) való szexuális érintkezés”. Itt azonban felbomlanak a rendezett sorok, mert van, aki szerint a szexuális érintkezés fogalmát kimeríti egy csók is, más szerint még az orális szexet sem tekinthetjük megcsalásnak. A legextrémebb nézet képviselõi szerint pedig a baráttal vagy barátnõvel történõ szexuális együttlét sem tekinthetõ még megcsalásnak, mert „az csak erõsíti a barátságot, mélyíti a kapcsolatot” Hm… érdekes elmélet. Ehhez kapcsolódhat még az a hit, mely szerint házasságot törni prostituálttal sem lehet, hiszen az nem más, mint egyszerû üzleti tranzakció. Tehát van épp elég nézet itt is, de abban mind egyetértenének, hogy pár ártatlan – vagy netán kevésbé ártatlan- e-mail még nem jelent testi kapcsolatot, és így megcsalásnak sem minõsülhet.

Aztán jönne az ellentábor, aminek a tagjai azt állítanák, hogy bizony a szex az éppen pont smafu, de a lelki kapcsolat, az már komoly és veszélyes dolog. Ezek a férjek és feleségek megesküsznek rá, hogy simán túlélnék, ha kiderülne: párjuknak egyéjszakás kalandja volt. De hajukat tépnék a kétségbeeséstõl, ha érzelmes üzenetek és lelki rezdülések hálójába keveredne kedvesük. Szerintük a házasságtörés szexuális fajtája olyannyira bocsánatos bûn, hogy nem csak maguknak, de a párjuknak is hajlandóak elnézni. Ám szigorúan tilos másba beleszeretni, és az illetõ harmadikkal akár csak plátói viszonyt is fenntartani. Aztán persze vannak azok, akiknek nagyjából mindegy, hogy partnerük melyik szerve csápol a Harmadik irányába, mindenféle kifelé kacsintgatást megcsalásnak értelmeznek és kész. A legkisebb csoportba azok tartoznak, akik ez elõbbi megállapítást magukra nézve is kötelezõ érvényûnek tekintik, és egy mégoly ártatlannak tûnõ szemezésben sem vesznek részt, hazafelé a buszon.

A minap érdekes beszélgetést néztem az egyik kereskedelmi csatornán. Az érintett férfi elmondta, hogy milyen etikusan járt el, amikor mindenféle testi kontaktust megelõzve bevallotta feleségének és fiának, hogy bizony õ már mást szeret, és karakán módon összecsomagolt, majd elköltözött otthonról. És most boldogan él a másikkal, és büszke arra, hogy nem csalt, hanem etikusan viselkedett. Nem tudom. Messzire vezet ez a kérdés: mi etikusabb (vagy etikátlanabb), csöndesen csalni, órákat, perceket, öleléseket lopni, okosan és értõn hazudni, vagy borítani mindent és új életet kezdeni, hátrahagyva a másikat, a házassági fogadalmat, a gyerekeket? Mindenkinek a saját értékrendje szerint kell meghoznia a döntést, ami bizony sokszor nem könnyû feladat. És bár állítólag sok kiüresedõ házasságot dobott fel valamilyen formában egy Titkos Harmadik, a párok zöme mégsem híve a nyitott házasságnak, így a csalás általában titokban zajlik. Már ameddig titkolható.

A szerelem, a vágy nem válogatós fajta. Nem nézi, mikor, hova, kire csap le. Sokszor elég egy pillantás, egy váratlan éjszakai e-mail, pár kedves vagy vicces szó, egy kis törõdés és az ember máris a fejét vakarhatja: „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon…”

A kérdés akkor válik véresen komollyá, amikor rájövünk, hogy mi ez. Ekkor ugyanis dönteni kell: meddig és mennyit vagyunk képesek és akarunk felvállalni a házasság mellett kialakult kapcsolatból? Hol végzõdik a barátság, a kellemes idõtöltés, a szórakozás, a valóban ártatlan flört? És hol kezdõdik a szerelem, a kötõdés, és persze, hogy hol kezdõdik a megcsalás? Akinél belefér egy kis kikacsintás, egy futó kaland, talán életének legszebb napjait élheti át egy házasságon kívüli kapcsolat alatt. De késõbb még õ is megszenvedheti döntésének következményeit, fõleg akkor, ha a szabad elvek és erkölcsi normák csak abban az esetben elfogadhatóak, ha õ a „csaló”. Aki pedig úgy dönt, hogy érzései, vágyai vállalhatatlanok, annak nem marad más, csak a fájó, dühítõ és keserû „nem” és az önmaga fölött aratott erkölcsi gyõzelem kicsit sárgább, kicsit savanyúbb gyümölcse. Elmaradnak a vérpezsdítõ e-mailek, a „takaró alatt írt SMS-ek, a titkos telefonok, a találkozások, és ezzel együtt az egész világ kicsit fakóbb és unalmasabb hely lesz. De Dorothy talán rájön, hogy Óz birodalmából milyen nehéz, és mégis milyen egyszerû hazajutni: nagyon kell akarni, hogy az ember újra hazataláljon, vissza oda, ahová tartozik, és hinni abban, hogy valóban ott van a helye.