A válások nagy többsége a házasság második, harmadik évében következik be, és az is megfigyelhetõ, hogy a megkötött házasságok egyötöde tíz éven belül felbomlik. Jó hír lehet, hogy az elsõ tíz év után bekövetkezett válások száma már elenyészõ. Azt persze nem tudhatjuk biztosan, hogy vajon a boldogság kora köszönt be ilyenkor, vagy a megszokásé. Hiszen, ami kezdetben erény volt, abból az évek múltával lassan idegesítõ jellemhiba lehet. Azt nem lehet kideríteni, hogy ki változott meg: a társ, vagy a róla élõ kép? De az „érzelmes lovagból” vagy „pipogya papucs”, vagy „szívtelen dög” lesz, a „szorgalmas konyhatündér” pedig „tisztaságmániás házisárkánnyá” vagy „lusta, kövér hárpiává” válik. Jól van, ezek persze a skála végpontjai, a szélsõségek, de ezeket a változásokat, ha kisebb mértékben is, de mindenki átéli. Úgy látszik, itt is érvényes a „megszoksz vagy megszöksz” alapszabály, és aki az elsõ tíz évben nem szökött meg, az nagy valószínûséggel már megszokta, jó esetben meg is szerette társát úgy, ahogy van.

Minap olvastam egy elmés gondolatot a nõk „elsárkányosodásáról”, miszerint a feleségekbõl akkor válik sárkány, amikor a férj visszaváltozik békává. Szerintem ez tényleg nagyon pontosan fedi a folyamat lényegét, csak épp azt nem tudjuk, melyik az ok, és melyik a következmény, magyarán melyik volt elõbb, a béka vagy a sárkány? Ebben az „evolúciós” folyamatban a felek egyre kevésbé képesek meglátni a másikban a királykisasszonyt, illetve a hófehér paripán érkezõ herceget. A legrosszabb azonban az, hogy ehhez nem kellenek nagy események, a hétköznapok éppen elég jó húsdarálónak bizonyulnak. A nap mint nap jelentkezõ problémák, feladatok, kihívások próbára teszik a legerõsebb kapcsolatokat is. Akik pedig „megméretnek, és könnyûnek találtatnak”, azok bizony hamar a vagyonmegosztáson gondolkodhatnak.

De az élet meglepetésekkel szolgálhat azoknak a pároknak is, akik jól veszik a különféle akadályokat. A napok, hetek, hónapok, évek csak telnek, peregnek, és a kezdeti izgalom, a csillogás, a pezsgés lassan és észrevétlen múlik. A kapcsolat jó esetben nem hûl ki, de nem is lángol többet. Olyan kellemes, „szalonnasütõs” parázs marad a hamu alatt, ami melegen és egyben életben tartja az a házasságot. És azt az érzést, ami kezdetben biztosan szerelem volt, ám késõbb inkább valamiféle magabiztos és lenyugodott szeretetté, feltétlen baráti bizalommá válik, egyfajta különleges, szoros testi, lelki kapcsolattá. Kevés pár mondhatja el, hogy tíz év után is ugyanúgy lobog a tûz, ugyanolyan magasra csapnak a lángok, mint az elején. De azt szerencsére sokaktól hallom, hogy ugyan más jellegû, de stabilabb, erõsebb, kiszámíthatóbb, és, ezáltal biztonságosabb lett a kapcsolatuk az évek múltával.

Aztán néha jön egy fuvallat, felkapja a hamut, és a parázs újból fellángol. A tûz forró leheletétõl felpezsdül a vér, hevesebben dobog ismét a szív, és jönnek a fránya pillangók, verdesni a gyomorban. A baj csak az, hogy ez a fuvallat legtöbbször egy harmadik személy formájában érkezik, s ha innen nézzük, a lobogásból könnyen válhat mindent felperzselõ és elemésztõ tûz, a borzongató nyári szellõbõl orkán erejû szélvihar, ami felkapja, megpörgeti és gyakran szilánkokra zúzza az egész házasságot. És Dorothy csak áll Óz földjén, és nem érti, mi történik vele…