| Valentin nap | | Print | |
| írta N. Kökény Dóra | |
| 2009. Február 12. | |
|
Járunk? Erre az egy kérdésre vártam hatodikban. Néztem Õt az órákon, epekedtem fájdalmas reménykedéssel, húztam szoknyát a kényelmes farmer helyett, és neki adtam az Amerikából kapott rágókat is, és vártam, vártam, hogy észre vegyen. Csak homályos sejtésem volt arról, mit is jelent a „járás”: valószínûleg azt, hogy együtt megyünk haza, megfogja a kezem és még puszit is ad. Menni fog, nyugtattam magam. Õt persze jobban érdekelte a foci és a trombita, az autók és kirándulások, na meg a matek. Aztán egy lány a másik osztályból. Aztán a gimnáziumi felvételi. És mire ballagáskor végre kinyögte, kínban-zavarban a kérdést, én csak néztem rá, és már nem értettem, mit akar. Járni? Most? Vele? Minek? De úgy tettem, mint aki örül, és jártunk nyáron három hetet. Akkor aztán nyaralni ment, és nem láttuk többet egymást, csak a minap, az osztálytalálkozón. Szegény. Hogy megöregedett. Sötét színek Szembenézek a szomorú ténnyel: uram, ön visszautasított. Hiába hát a szûk szoknya, kacér dekoltázs – képzete hegy-völgyemet nem járja már. Minek sorolnám, mit veszít... érzéki csemegézéseket, mikben nem lehet része többé, intellektuális társat, konyhatündért, bajban a jó anyát?! Gyermekeim apja, öregségem támasza most már biztos, hogy egy másik férfi lesz. Számunkra nincsen boldog, biztos jövõ. Nézzen csak szembe a szomorú ténnyel: kiüresedett, sivár napok várják, melegség nélküli, koszlott legénylakás... /Karafiáth Orsolya/ Már ma is…. Felakasztom kabátomat az elõszobában, s már mesélek is. Nagymamám ül a konyhában, ahogy mindig, ölbe tett, puha kezekkel, a tûzhely mellett. Hallgat, és közben fél szemmel a lábost figyeli, nehogy kifusson a leves. Kérdez, mi van a gyerekekkel, és én mesélek, mondom a friss híreket. Olyan jó, hogy van kinek. Pár perc, és csörren a kulcs, nagyapám az, vásárolni volt. Õ jár a boltba, piacra, mióta nagymamám egy sztrók és egy combnyaktörés után végleg begubózott a lakásba. Nézem õket. Összeszokott pár. Ötvenöt éve gyakorolják, hogyan lehet veszekedni semmi apróságokon: miért szárnyat hoztál, miért négyet, hol a karfiol, miért ilyen fonnyadt? Aztán elõkerül a szatyorból egy piros szivecskés bögre, oldalán felirat: Be my Valentine! Mama elõbb meglepõdik, aztán persze morog egy keveset, van itt bögre elég, minek még egy. -De papa! –mondom csodálkozva. –Valentin nap csak jövõ hónapban lesz! Látom, hogy nem érti. Elmagyarázom a legújabb ünnep és a szíves bögre kapcsolatát. Bólogat, aztán elmosolyodik és azt kérdezi: -De miért várnék a jövõ hónapig? Hiszen én már ma is szeretem. Õrizem a szemed Már vénülõ kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülõ szememmel Õrizem a szemedet. Világok pusztulásán Õsi vad, kit rettenet Ûz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled. Már vénülõ kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülõ szememmel Õrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S õrizem a szemedet. /Ady Endre/ |
