Virágot a virágnak

Ha elképzelünk egy menyasszonyt, biztos egy fehér, hosszú ruhás alakot látunk, fátyollal a fején, és természetesen virágcsokorral a kezében. Természetesen? De vajon miért tartjuk az esküvõ nélkülözhetetlen kellékének a menyasszonyi csokrot és a különbözõ virágdíszítéseket?

Az elsõ válasz persze pofon egyszerû: mert szép! No, de azért mégsem ennyire egyszerû, mert máris felmerül a következõ kérdés: vajon miért látjuk szépnek, vonzónak a virágokat, függetlenül attól, hogy melyik kultúrkörben élünk? Azért, mert a virág egyszerre szimbolizálja az életet és az elmúlást. Tökéletes. Szép, illatos, törékeny, sérülékeny. Ám mégis erõs, biztonságos fészket, búvóhelyet nyújt az új életnek, a magnak, amíg az meg nem erõsödik annyira, hogy önállóan is életben tudjon maradni. Egyszer gyönyörködtet, máskor megmérgez. Egyszer megvigasztal, máskor megríkat. Nem emlékeztet valamire? A virág magát a nõt szimbolizálja és a nõvel együtt az általa hordozott életet.

A virágzás ideje a tavasz, amikor az élet újra diadalmaskodik a tél, a halál felett. Ám a virág, amikor teljesítette feladatát, elhervad, elhullik, elenyész. Az új tavasz új virágokkal köszönt be, és ez így megy, mióta világ a világ… illetve, amióta a természet bevezette nagy újítását, a zárvatermõket! A nõ és a virág közötti szimbolikus kapcsolat, nyelvi fordulatainkban is megmutatkozik: a lányaink bimbózó szépségûek, asszonyaink virágzóak, az idõs hölgyek lassan hervadnak, hogy ne mondjam, fonnyadnak. A hölgykoszorú és a liliomtiprás sem kertészeti szakkifejezés, nem beszélve a letépett virágszálról.

Elfelejtett szimbólumok

A régi korok emberének még fontos volt, hogy melyik virág mit szimbolizál. Ennek ma már csak töredékét õrizzük. A virágnyelv régen ékesebben beszélt, mint bármilyen költemény. Hát még maguk a virágénekek! A különbözõ egyházak képviselõi, ha másban nem is, abban egyetértettek, hogy a világi szerelemrõl szóló virágénekek „hivatalból üldözendõk”. Éppen ezért voltak olyan fontosak, hiszen amit a szerelmesek szavakkal nem fejezhettek ki szabadon, azt elmesélték helyettük a virágok és a virágénekek.

A XIX. században olyan népszerû volt a virágok segítségével történõ kommunikáció, hogy megkönnyítésére virágnyelv-szótárakat állítottak össze. Nem csak a virág fajtája, de átadásának módja is üzenetet hordozott. Napjainkban kisebb fontosságot tulajdonítunk annak, hogy milyen virágot veszünk, de pár szimbólum még tartja magát. A vörös rózsa ma is a szerelem virága, éppen ezért vendégként nem illik a ház asszonyának vinni, legalábbis a férj szeme láttára... Az ibolya a szerénységet, a fehér rózsa a tisztaságot jelképezi. De ki tudja már, hogy a sárga rózsa féltékeny szerelmet, a krizantém a reményt, a dália a büszkeséget jelképezte?

Miért páratlan?

S hogy miért páratlan számú virágot illik adni? Igen, hát persze! A férfiak, már megint… Régen a vágott virág olyan drága volt, hogy csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy szívük hölgyének így fejezzék ki hódolatukat. Ám a rózsa még ennél is nagyobb fényûzés volt, ráadásul csak párosával árulták. Aki gálánsságát akarta hangsúlyozni, az csak azért is eggyel több párat vett, mint amennyire szüksége volt, s annak egyik darabját hozzátette a csokorhoz. Arról nem szól a fáma, hogy a másik szállal mit tett, csak remélem, hogy nem egy másik gáláns csokorhoz csapta hozzá, mert bizony ez erõsen rossz fényt vetne férfitársainkra…

Következõ cikkünkben segítünk a menyasszonyi csokor kiválasztásában, árakról, idõzítésrõl, színekrõl adunk hasznos infókat. Forrásaink azok, akik igazán értenek a csokrokhoz...