|
Virágot a virágnak
Ha elképzelünk egy menyasszonyt, biztos egy fehér, hosszú ruhás alakot
látunk, fátyollal a fején, és természetesen virágcsokorral a kezében.
Természetesen? De vajon miért tartjuk az esküvõ nélkülözhetetlen kellékének a
menyasszonyi csokrot és a különbözõ virágdíszítéseket?
Az elsõ válasz persze pofon
egyszerû: mert szép! No, de azért mégsem ennyire egyszerû, mert máris felmerül
a következõ kérdés: vajon miért látjuk szépnek, vonzónak a virágokat,
függetlenül attól, hogy melyik kultúrkörben élünk? Azért, mert a virág
egyszerre szimbolizálja az életet és az elmúlást. Tökéletes. Szép, illatos,
törékeny, sérülékeny. Ám mégis erõs, biztonságos fészket, búvóhelyet nyújt az
új életnek, a magnak, amíg az meg nem erõsödik annyira, hogy önállóan is
életben tudjon maradni. Egyszer gyönyörködtet, máskor megmérgez. Egyszer
megvigasztal, máskor megríkat. Nem emlékeztet valamire? A virág magát a nõt
szimbolizálja és a nõvel együtt az általa hordozott életet.
A virágzás ideje a tavasz, amikor
az élet újra diadalmaskodik a tél, a halál felett. Ám a virág, amikor
teljesítette feladatát, elhervad, elhullik, elenyész. Az új tavasz új
virágokkal köszönt be, és ez így megy, mióta világ a világ… illetve, amióta a
természet bevezette nagy újítását, a zárvatermõket! A nõ és a virág közötti
szimbolikus kapcsolat, nyelvi fordulatainkban is megmutatkozik: a lányaink
bimbózó szépségûek, asszonyaink virágzóak, az idõs hölgyek lassan hervadnak,
hogy ne mondjam, fonnyadnak. A hölgykoszorú és a liliomtiprás sem kertészeti
szakkifejezés, nem beszélve a letépett virágszálról.
Elfelejtett
szimbólumok
A régi korok emberének még fontos
volt, hogy melyik virág mit szimbolizál. Ennek ma már csak töredékét õrizzük. A
virágnyelv régen ékesebben beszélt, mint bármilyen költemény. Hát még maguk a
virágénekek! A különbözõ egyházak képviselõi, ha másban nem is, abban egyetértettek,
hogy a világi szerelemrõl szóló virágénekek „hivatalból üldözendõk”. Éppen
ezért voltak olyan fontosak, hiszen amit a szerelmesek szavakkal nem
fejezhettek ki szabadon, azt elmesélték helyettük a virágok és a virágénekek.
A XIX. században olyan népszerû
volt a virágok segítségével történõ kommunikáció, hogy megkönnyítésére
virágnyelv-szótárakat állítottak össze. Nem csak a virág fajtája, de átadásának
módja is üzenetet hordozott. Napjainkban kisebb fontosságot tulajdonítunk
annak, hogy milyen virágot veszünk, de pár szimbólum még tartja magát. A vörös
rózsa ma is a szerelem virága, éppen ezért vendégként nem illik a ház
asszonyának vinni, legalábbis a férj szeme láttára... Az ibolya a szerénységet,
a fehér rózsa a tisztaságot jelképezi. De ki tudja már, hogy a sárga rózsa
féltékeny szerelmet, a krizantém a reményt, a dália a büszkeséget jelképezte?
Miért páratlan?
S hogy miért páratlan számú
virágot illik adni? Igen, hát persze! A férfiak, már megint… Régen a vágott
virág olyan drága volt, hogy csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak azt
a luxust, hogy szívük hölgyének így fejezzék ki hódolatukat. Ám a rózsa még
ennél is nagyobb fényûzés volt, ráadásul csak párosával árulták. Aki
gálánsságát akarta hangsúlyozni, az csak azért is eggyel több párat vett, mint
amennyire szüksége volt, s annak egyik darabját hozzátette a csokorhoz. Arról
nem szól a fáma, hogy a másik szállal mit tett, csak remélem, hogy nem egy
másik gáláns csokorhoz csapta hozzá, mert bizony ez erõsen rossz fényt vetne
férfitársainkra…
Következõ cikkünkben segítünk a menyasszonyi csokor
kiválasztásában, árakról, idõzítésrõl, színekrõl adunk hasznos infókat.
Forrásaink azok, akik igazán értenek a csokrokhoz...
|