- Az emberek élete tele van fordulópontokkal. Ezeket a fordulópontokat a változás jellemzi. A változás pedig - még akkor is, ha pozitív - bizonytalanságot szül. Fontos, hogy ilyenkor ne maradjanak egyedül az emberek. Ilyen klasszikus fordulópontnak tekinthetjük például a felnõtté válást, ami a katolikusoknál a bérmálás szertartásában fejezõdik ki, az evangélikusoknál és a reformátusoknál a konfirmáció ünnepében. Az esküvõ, a gyermekáldás, a temetés mind-mind változást hoz egy család életében. Ezeknél a fordulópontoknál a hívek azt is igénylik, hogy a család és a barátok mellett az egyház is segítségükre legyen. Tõle is kapjanak bátorítást az örömteli bizonytalanságban.

- Az evangélikus egyházban nem nagyon változtak, hiszen azt valljuk, hogy éppen ezekben a bizonytalan pillanatokban jó a régire, a kipróbáltra támaszkodni. Valamiféle változás azért mégis érzõdik. Egyre gyakrabban ajánljuk fel a családtagoknak, hogy egy-egy imával, bibliai ige felolvasásával õk is részesei lehessenek a szertartásnak.

- Mielõtt erre rátérnék, hangsúlyozni szeretném, hogy az evangélikus egyház meglehetõsen nagy szabadságot ad a lelkészeknek és az egyes közösségeknek ahhoz, hogy miként fogadják a jegyespárt, amikor házasságkötés szándékával keresik meg õket. Így én elsõsorban a saját gyakorlatomról tudok beszélni. Hozzám leggyakrabban már konkrét idõponttal érkeznek a párok. Az evangélikus egyházban nem összeesketjük a párt, hanem Isten áldását kérjük a már megkötött házasságra. Ennek elõfeltétele pedig a polgári házasságkötés. Egy német teológus, Dietrich Bonhoeffer ezt úgy fogalmazta meg, hogy a templomi esküvõn a fiatal pár "igen"-jére az Isten is kimondja az "igent". Számomra az a fontos, hogy a pár akarja ezt az áldásban megfogalmazott igent. Így nem is a felekezeti hovatartozás a legfontosabb. Általában csak az egyik fél evangélikus, de itt a nagyvárosi környezetben az is elõfordul, hogy egyikük sem az. Ilyen esetekben még a találkozás elején elmondom, hogy ha itt kötnek házasságot, akkor azt a katolikus egyház nem ismeri el szentségi házasságnak, és ennek a következményeit vállalniuk kell a katolikus egyházban.

- A keresztség felvétele felnõtt korban egy nagyon komoly, személyes döntés. Ezért nem tartom szerencsésnek, ha a keresztség valaminek a feltételeként jelenik meg. Persze ha az illetõben megsejtem az õszinte keresésnek és igénynek a jeleit, akkor felajánlom neki, hogy késõbb beszélgessünk a keresztény hitrõl. De ez semmiképpen sem kényszer, hanem felkínált lehetõség, amivel lehet élni, de lehet visszautasítani is.

- Így van, és pontosan azért, hogy ez a fontos döntés ne a másik két szép szeméért, vagy a család akarata miatt, tehát ne kényszerbõl szülessen meg. Persze a beszélgetések során nem tudom nem elmondani, hogy nekem mennyit jelent az Istenbe vetett bizalmam a házasságom szempontjából. Ennek a bizalomnak a forrása pedig az, hogy Isten megajándékozott engem a keresztségben az õ bizalmával. A templomi esküvõ legfontosabb feltétele tehát az, hogy a jegyespár akarja és igényelje az áldásban megfogalmazott isteni bátorítást.

- Ebben is meglehetõsen rugalmasak vagyunk. Nincs megszabva, hogy hány alkalmon kell részt venniük a pároknak. A jegyesoktatást mint lehetõséget kínáljuk fel, és nagy örömünkre a jegyesek szívesen részt vesznek ezeken az alkalmakon. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy ilyenkor a lelkész elmondja a házasság lényegét vagy

titkát. Ezt egyébként is nehéz megfogalmazni. A gyakorlat teszi az embert mesterré. Nálam ezek az alkalmak sokkal inkább egyfajta önismereti beszélgetések, ahol kiderül, mennyire ismerik egymást a párok, és ami még fontosabb, mennyire ismerik saját magukat. Milyen lehetõségekkel, elõnyökkel, hátrányokkal kell számolniuk közös életük során, milyen problémamegoldó-képességekkel rendelkeznek. Ha egy pár azt mondja, hogy õk még soha az életben nem veszekedtek, akkor én gondolatban máris kitoltam az esküvõ napját. Egy kiadós veszekedés nélkül nem szabad belemenni egy házasságba, ezt még elõtte kell megtanulni. A vitákat ugyanis lezárni is tudni kell, méghozzá úgy, hogy olyan megoldás szülessen, amit mindkét fél el tud fogadni. Ehhez azonban ismerniük kell magukat és a másikat is. A párokat általában meg szoktam kérni, hogy gyûjtsék össze és sorolják fel egymás rossz tulajdonságait. Ha erre azt felelik, hogy a másiknak semmilyen rossz tulajdonsága sincs, akkor én azt úgy értelmezem, hogy még jó lenne "néhány kört futniuk". Vagy nem ismerik egymást igazán, vagy nem merik a másik elõtt megmondani a véleményüket.

- Igazából nincs. Nem is lenne jó, ha minden párnál ugyanazokat a kérdéseket venném végig. Igyekszem minél jobban figyelembe venni, hogy kik is azok, akik éppen akkor mellettem ülnek. Másként fogok hozzá a beszélgetésekhez, ha tudom, hogy nem gyakorló keresztények, de valamilyen okból fontosnak tartják az egyházi szertartást. Ez az "ok" egészen eltérõ is lehet. A hátterében lehet egy vallásos nagymama, egy korábbi esküvõrõl szerzett pozitív élmény, egy szép templom, vagy éppen a menyasszony gyermekkorból megmaradt romantikus álma, amihez hozzátartozik a gyönyörû menyasszonyi ruha és a szépen feldíszített templom. Bízzuk az Úristenre, hogy milyen érzésünket használja fel, hogy megszólítson bennünket. Nekem az a dolgom, hogy a templomi esküvõ maradandó élményt nyújtson az ifjú pár számára és esetleg egy kezdõlépést jelentsen a hit felé, de ez már nem az én hatásköröm. Visszatérve a kérdéshez: elõre megszabott tematika tehát nincs ezeknek a találkozásoknak, de például gyakran szoktam rajzoltatni a párokat. Megkérem, hogy rajzolják le, hogy milyennek képzelik a közös életüket tíz év múlva. A rajzokból akár sok mindent ki lehet olvasni: tényleg egymás mellett vannak-e, közös-e az út, amin haladnak, vannak-e közös álmaik.

- Fontos, hogy az esküvõi szertartás az ifjú pár ünnepe legyen. Éppen ezért törekszem arra, hogy közösen alakítsuk ki a szertartás "koreográfiáját". Elõfordult már olyan eset is, hogy a pár azt kérte, hogy a szabadban történjen a szertartás. Leggyakrabban persze a templomban történik az esküvõ. Ilyenkor azt is megbeszéljük, hogy hogyan szeretnének bevonulni? Mi lenne számukra a legtermészetesebb? Ha évek óta együtt élnek, akkor talán az a legtermészetesebb, ha együtt vonulnak be a templomba. Ha a fiatalok éppen kiröppenõben vannak a szülõi fészekbõl, akkor a menyasszonyt lehetõleg az édesapja, a võlegényt az édesanyja kísérje az oltárhoz, és ott adja át társának. Ezzel is azt szimbolizálva, hogy életük egy fejezete ezzel a fordulóponttal lezárult és most egy új kezdõdik. Ha valaki számára különösen fontos a családi közösség, akkor megpróbálom a családtagokat is bevonni a liturgiába, például egy imádság elmondásával.

- Igen, persze. Van egy szertartáskönyvünk. Ebben négy-öt imádság is szerepel egy adott részhez. Ezek közül választhatják ki, melyik áll a legközelebb hozzájuk. Már az elsõ találkozáskor lemásolom nekik az egész szertartás menetét. Ezt hazavihetik és közösen is tanulmányozhatják. Arra kérem a jegyeseket, hogy jelöljék be, húzzák alá azokat a mondatokat, amelyeket esetleg nem értenek, vagy amelyek idegenek a számukra. A következõ alkalmon pedig megbeszéljük, hogy ne legyen olyan része a szertartásnak, amely úgymond nem az övék. A cél az, hogy valóban az õ ünnepük legyen az esküvõ, amelyet bármikor a késõbbiek során jó felidézni. Egy ilyen visszatekintés erõt, lendületet adhat a fáradt hétköznapokban.

- Ez bizony egy nehéz kérdés. A cél természetesen az, hogy akik egymáshoz tartoznak, azok együtt is maradjanak. De más a helyzet, ha már egy kapcsolat véglegesen elhalt. Sajnos ilyen is van. Ha egy pár úgy dönt, hogy nem folytatják közös életüket, akkor ebben az elhatározásukban lehet, hogy segítségre van szükségük. Könnyebb az egyik fél mellé állni, mint mindkettõjük mellett ott lenni. Azt gondolom, hogy ilyen helyzetekben még az egyházak sem igazán találták meg a megfelelõ segítségnyújtás lehetõségeit. Egyedül, segítség nélkül lehet nagyon rosszul is különválni, de segítséggel lehet úgy is, hogy a maradandó károkat minimálisra csökkentsük, hogy egy új kapcsolat kezdésének a lehetõségét ne nehezítse túlontúl egy korábbi feldolgozatlansága. Egyházként mindenképpen arra kellene törekednünk, hogy az emberek segítségére tudjunk lenni. Mind az élet legszebb pillanataiban, mind a nehézségek közepette.

Linkajánló: www.onlinehittan.hu