Angliában meglehetõsen szabályozott keretek között zajlik az esküvõk menete. A helyszín- és idõpontválasztás szigorúan egyházi rendeletekhez vagy népi szokásokhoz kötött. Milyen megmérettetéseken kell részt venni a fiatal párnak, hogy házasságuk sikeres legyen és hogy honnan ered a sokatmondó "mézeshetek" szók, a következõkben kiderül.

Angliában a 16-17. századig a házasságkötések megszervezésének kizárólagos joga a szülõket vagy a gyámszülõket illette. Gyakran a võlegény és a menyasszony egészen a menyegzõig nem ismerte egymást. Nem is volt erre feltétlenül szükség, hiszen a szülõk - bebiztosítva gyermekük jövõjét - idõ elõtt, gyermekeik öt-hat éves korában leszervezték az eljegyzést. Szerencsés esetben a kisfiú és a kislány találkoztak úgy negyedévente, egy-egy nagyobb családi összejövetel alkalmával.
Sejthetjük, hogy nem mûködött ez így túl sokáig. A 17. században végül egy bíró vetett véget az ilyen típusú elõre megszervezett házasságkötéseknek azon kijelentésével, miszerint minden hétéves kor elõtt megkötött házasság érvénytelen. Abban az esetben azonban mégis törvényesnek ítélték, ha a pár, hét éves kora után, férj és feleségnek szólította egymást, "ölelkeztek" és ajándékokat adtak egymásnak házasságuk zálogául.

Mivel ezek a rendelkezések sem könnyítették meg az egymásért rajongó, olykor-olykor lázadozó fiatal párok egybekelését, kibújtak hát a kötelékek alól. Elszöktek, hogy saját elképzeléseik szerint essenek túl a szertartáson. Szûk körben, minden hivatalos bejelentés nélkül.
Ha azonban mégis vállalták a szabályos "menetrendet", a helyszín megválasztására nagy gondot kellett fordítani. Az 1990-es évekig ugyanis Angliában és Walesben csak abban a tartományban lehetett a templomi ceremóniát lebonyolítani, ahonnan a pár valamelyike származott, vagy ahol a templom rendelkezett a szükséges engedélyekkel (egyfajta hivatalos bejegyzéssel).

Mai szokás szerint az esküvõ idõpontját, a menyasszony és võlegény nevét három héttel az esküvõ elõtt kihirdetik a templomban. Ez idõ alatt nem ildomos jelen lennie az ifjú párnak, mert az, a babona szerint, szerencsétlenséget hozhat rájuk.
A legtöbb anglikán templomban két-három zsoltárt énekel a kórus, majd a pár elvonul a pappal a sekrestyésbe, hogy aláírják a szükséges hivatalos dokumentumokat. Csak ezután tekintendõk hivatalosan is férj és feleségnek. A templom elhagyásakor a templomharangok másként szólalnak meg, mint belépéskor elriasztva ezzel a gonosz lelkeket és békében útjára bocsátva az ifjú párt.
 A népi hagyomány szerint legcélszerûbb az aratási szezon és karácsony között idõszakban frigyre lépni kedvesünkkel, mert ebben az idõszakban nem fenyeget az éhínség veszélye.

"Marry in September's shine, your living will be rich and fine."
(Házasodj szeptemberi napsütésben, hogy életed gazdag és boldog légyen).

Fortuna mindenütt, mindenkor

A menyasszonynak ajándékozott patkó, melyet a ceremónia végéig csuklóján visel, a templom bejáratánál csókot lopó kéményseprõ (aki véletlenül épp arra tévedt), az ara átemelése a küszöbön mind-mind hozzátartoznak a különleges nap még különlegesebbé tételéhez. Észak-Angliában a környék legidõsebb lakója a pár új otthonának bejáratánál izgatottan várja a hazatérõ menyasszonyt, hogy az elõre elkészített, temérdek mennyiségû apró teasüteményt szó szerint a fejére szórja. Kinek a konfetti, kinek a teasüti...
S ha már az édességeknél tartunk, hadd osszam meg veletek, honnan is ered az oly sokatmondó mézeshetek kifejezés. Az egybekelés után a feleség egy hónapon keresztül egy speciális fõzetet (angolul: mead) iszik, amit mézbõl erjesztenek. E nedû fogyasztásának célja a termékenység és mindenekelõtt egy fiúgyermek születési esélyének növelése.

Õsatyáink biztosan tudhattak valamit...