1989-ben, a rendszerváltás tavaszán bizony még kunszt volt kimenni a Petõfi térre. Egy évvel elõtte csúnya tömegoszlatásban volt része a rendszerváltást sürgetõ ellenzéknek. „Felelõtlen” apám mégis kivitt magával, hogy az akkoriban még csak gyengén fújdogáló Változás Szelébõl szippanthasson egyet bakfis leánykája is. Amit ott láttam, azt sosem felejtem el: a méltóságteljes tömeg egyetlen, erõs hangban összeforrva énekelte a forradalmi dalokat. A rendõrök félrehúzódva figyelték az embereket, és az egymást váltó szónokokat. Az elnyomást már csak a hangszórók képviselték: eszméletlen hangerõvel dübörgött belõlük a Radetzky-mars, így próbálták elnyomni a tömeg énekét. Sikertelenül. Ott, akkor még mindenki egyet akart. Demokráciában, szabadon élni.

Az élet azóta bebizonyította, hogy e fogalmak nem ugyanazt jelentik az egyes emberek számára. Hogy kinek mi a fontos bennük, vagy helyettük, azzal most nem foglalkozunk, egy esküvõi magazinnak nem feladata politikai kérdésekben állást foglalni. Az azonban biztos, hogy újságíróként felelõtlenség lenne úgy tenni, mintha az idei március is csak egy lenne a többi között, s lelkesen felsorolni az aznapi programokat. Nemzeti ünnepeink mögül lassan kikopik az eredeti üzenet és tartalom, és feltöltõdnek az aktuálpolitika lózungjaival és agymosó szövegeivel. Maléter Pál Petõfivel együtt mehet a levesbe, itt mindenki úgyis csak a maga igazát hajtogatja szüntelen.

Persze idén is minden megy majd a maga rendje szerint. Felvonják a lobogót, csak éppen az Államfõ nem lesz ott a Kossuth téren. Igaza van, végülis nem neki kell felhúznia… Lesz múzeumkerti ünnepség is, de félõ, hogy a történelmi játszóház térben kibõvül, és néhányan elõ akarják majd adni a „Hart háborúját” is. Lesz feldíszített Lánchíd, de a jelek szerint az Erzsébet-híd is stratégiai fontosságú hellyé válik lassan. Mindenki fogadkozik, hogy az õ hívei bizony jámborabbak lesznek, mint egy csapat ministránsfiú, a rohamosztagosok pedig nyugodtan maradjanak otthon, nem lesz rájuk szükség. Ezt a rendõri vezetõk kicsit kétkedve fogadták, és helyette inkább azt találták ki, hogy mi lenne, ha a rendõrök nem férccérnával varrnák fel az azonosítót, és kivételesen inkább a lábakra céloznának a gumilövedékekkel. „A béke méhe zöngene…”

Egyszer talán eljön az a március, amikor a gyerekkel itthon kis zászlót ragasztunk, majd békésen sétálgatunk a belvárosban. Iszunk egy üdítõt az egyik csendes kávéházban, sorban állunk kicsit a Múzeumkertben, hogy odaférjünk a kézmûves asztalokhoz. Beszélgetünk a szabadságharcról, a huszárokról, Petõfirõl, a pesti forradalomról és arról, hogy miért fontos a múltra emlékezni, hogy valójában mit is jelentenek a nemzeti ünnepek. És közben nem sandítok majd jobbra-balra, hogy kockakõ talál-e fejbe, vagy gumilövedék, és nem kell a gyereknek megmagyaráznom, hogy hogyan kerül a negyvennyolcas huszárok közé Juden raus! feliratú fekete dzsekit viselõ, kopasz férfi. Az a gyerek talán már az unokám lesz, de én ráérek. Kivárom.